Novellák/3. oldal

Márta és a pornó


Márta egy nagyon kedves kolléganőm, nálam talán 1 vagy 2 évvel idősebb, előttem végzett az egyetemen, és azóta se vesztettük el a kapcsolatot, rendszeresen találkozunk mindenféle szakmai rendezvényen, konferencián, ülésen, bemutatón.

Mostanában a növényvédelmi Klub ülésein szoktunk összejönni, ilyenkor mindkettőnk arcán széles mosoly mutatkozik, puszit váltunk és mintha állna az idő, elkezdünk beszélgetni. Márta egy hosszú, vékony, csinos nő, aki az elmúlt cca 40 éve nem változott semmit. Kedves arcát barna haj keretezi, mosolya még mindig a régi, hajszínével együtt, ami a hölgyeknél nem meglepő.

Az idő múlásának annyi előnye van, hogy társalgásunk témája gyarapodik, mert, hogy a kezdeti gondok, majd a gyerekek után a megtárgyalandó témák sorába besoroltak az unokák.

Nála, ha jól tudom, 3 kölyök képezi az unokák sorát, nálam 2 csöppnyi csibész alkotja a sereget. Legutóbbi találkozásunkkor már messziről mosolygott, és viszonylag hamar meglepett egy kis történettel.

- A nagyobbik unokám nemrég nálam volt és akkor mesélte, hogy ő bizony néz pornót. Ezt nehezen hittem el, mert a mi családunkban sosem néztünk ilyesmit és azt feltételezem, hogy a fiam sem keres ilyen helyeket a neten. Ismerem őt eléggé, nem tesz ilyet.

De az unokám csak mondja, hogy ő néz pornót, 10 évének minden komolyságával, hát csak komolyan kell vennem, nem értettem a dolgot. Kérdeztem tovább, hogy hol nézi, erre válaszolt, hogy az apjával nézi a televízióban. Valamelyik csatornán, néznek együtt egy sorozatot.

Ezek után rákérdeztem ismét, hogy mi is ez a sorozat. A gyerek egy pillanatra elgondolkodott és azután kivágta:

- „Poirot!”



Piroska és Sándor

Piroska és Sándor történetünk kezdetén fiatal volt és szép, mindketten különösen szépek voltak és ugyanannál a nagyvállalatnál dolgoztak a szocializmus időszakában, a Kádári konszolidáció korában.

Munkahelyük, egy nagy külkereskedelmi vállalat volt, ahol is Piroska adminisztratív területen tevékenykedett, míg Sándor logisztikai szakemberként működött. Természetes, hogy a vállalat kapuin belül az útjaik előbb utóbb keresztezték egymást, és  ahogy az ilyen keresztezésekből ez elő szokott fordulni, a két fiatal szerelembe esett egymással. Apróbb akadályok  ugyan álltak előttük, történetesen Piroska idősebb volt néhány évvel Sándornál és mindezek mellett házas is volt, de az igazi szerelem nem ismer akadályokat, Piroska elvált,
Sándor várta már ezt az aktust és azonnal anyakönyvvezető elé vitte kedvesét, az ifjú pár összeházasodott.

Piroska szép, ovális arcú teremtés volt, gyönyörű, hosszú fogakkal, mely fogakat mosoly és nevetés esetén mindig megvillantotta, az akkori korabeli hölgyek átlagához képest magasabb volt. Sándor illett hozzá, ő sem volt alacsony, jóképű fiú volt nem túl nagy bajusszal, melyet később el is hagyott. Ő is magas, nyúlánk fiatalember volt, igazán szép párt alkottak, öröm volt rájuk nézni. A vállalatnál sok hölgy figyelte irigykedve a kapcsolatukat és néha felsóhajtottak, de szép szerelem is az övék!

És ahogy az lenni szokott, az évek nekiiramodtak, és szálltak, mint a percek. Két gyermekük lett, egy fiú és egy kislány a családi fészekben, a munkájuk során is érték őket sikerek, Sándor csillaga emelkedőben volt, lévén kiváló szakembere volt a logisztikának. Csillaga mellett testsúlya is emelkedett, Piroska jól tartotta, az "egyél, nekem nőssz nagyra, szentem " elv alapján. Sándor tehát tekintélyes emberré vált, még mindig jóképű, de már nagyobb felületen viselte azt a jó képét. Aztán rendszert váltottunk, a külkereskedelmi tudásra már nem volt akkora szükség, de a logisztika most is fontos eleme volt az életnek, így Sándor nem tudott elveszni.

Viszont gondoltak egy nagyot és merészet és leköltöztek vidékre, ahol újra fészket raktak és gyökeret is vertek. A gyökérverés olyan jól sikerült, hogy Sándort a község lakói polgármesteri címmel is felruházták, több alkalommal is megválasztották őt első számú vezetőjüknek.

Életük tehát kiteljesedett, gazdaggá vált és ezzel együttesen egészségük meggyengült, Sándornak már volt egy infarktusa, amiből szépen felépült, és idővel Piroskánál is egy autoimmun betegséget diagnosztizáltak. E mellé később egy gonoszabb ellenség is betársult, mert rákot is kapott, és ezzel a két rémmel tisztességesen, méltósággal megharcolt, majd a csatát elvesztette és egy október eleji napon otthon, egyedül elhunyt. Sándor fedezte fel és a veszteség úgy megrázta, hogy szívrohamot kapott és ő is szeretett felesége mellé zuhant és befejezte földi pályafutását, ily módon egy napon hagyták itt mindketten az árnyékvilágot,

ezúton tetőzve be legendás szerelmükről szóló szállóigét: - Mekkora szerelem volt az övék!


Zölderdő

Ez a kis történet édesapámmal esett meg, elég régen, az 50’ évek legelején, amikor köztudomásúan nehéz idők jártak. Apám ekkor a Bányagyutacsgyár főkönyvelője volt, ma gazdasági igazgatónak hívnánk ezt a funkciót, amit betöltött. Jól csinálhatta a feladatát, mert sosem voltak problémák a számokkal és általában a könyveléssel, ennek a cégnek a terméke volt problémás. Akármilyen elővigyázatosan is dolgoztak, egy-egy robbanás mindig történt és ilyenkor ezeket az eseteket mindig komoly vizsgálat követte. Szokták is mondogatni, hogy a vezetőségnek mindig van egy szabad cella a börtönben, de szerencsére ilyen eset nem történt, hogy a vezetőséget megvádolják esetleg szabotálással, ami divatban volt akkoriban, no már nem a szabotázs, hanem az azzal történő vádak.
Akkoriban a vállalat a Nehézipari Minisztérium védőszárnyai alá tartozott és természetesen a jelentéseket is oda kellett felterjeszteni. Elég gyakran előfordult az is, hogy menetközben bekértek anyagokat, és ezen kérések java úgy érkezett telexen, hogy „Kérem ezeket és ezeket az adatokat erre és erre az időszakra beküldeni osztályunkra. Aláírás: Zölderdő.
Ezeket a kéréseket persze azonnal teljesítették, ez a Zölderdő aláírás sem izgatta apámat, ő már elkönyvelte magában azt, hogy ez egy fedőnév, akkoriban ez nem volt ismeretlen, az adatok védelme a leskelődő kapitalizmus mindenütt jelenlévő ügynökei ellen kötelező volt és ezt mindenki elfogadta akkoriban.
Ez a feltételezés sokáig tartotta magát, míg egyszer csak, egy napon megjelent egy minisztériumi ellenőr személyesen. Természetesen a porta azonnal jelezte apámnak, hogy magas látogatója érkezik, ezért eléje sietett. Az úriember, ahogy illik, nyújtotta kezét apám felé, és kivételesen érthetően mondta a nevét:
- Zölderdő Alajos.
És ez volt a pillanat, amikor apám mindent megértett.

Gondola – PRÓZAI MIVOLTOM

Amikor a szerkesztő prózára fakad….

Kedves olvasóim csütörtök esténként már várták az írásaimat, de az utóbbi időkben ezek lecsendesedtek, és a fő ténykedésemre se fordítottam elég gondot, amióta a koronavírus betakarta sötét árnyékával az életünket, látszólag több időnk lenne, de ehelyett szétestünk. Nem tudjuk a régi életünket folytatni, nem látjuk a gyerekeinket, az unokákat, ami pedig nagyon fájdalmas. Nem járunk át egymáshoz, nem megyünk esküvőre, temetésre, az utcára is csak azért, hogy felsöpörjünk a házunk előtt, mert azért azt illik. Minimális bevásárlás, aztán futás haza, alapos kézmosás, ezt megtanultuk különböző orvosi rendelőkben és patikákban a falakon lógó tace-paókról. A postát csak másod – harmadnap nyitjuk ki, ugyancsak a bedobott hirdető anyagok is pihennek pár napot, vagy olvasatlanul mennek a szelektív gyűjtőbe. És mégis, mindezek ellenére mindez a sok apróság megeszi az időnket, felrúgta a normál napirendünket, ha volt ilyen egyáltalán, és nem enged alkotni, mert állandóan a fejünkben van, hogy hátha már fertőzöttek vagyunk, csak még nem tudjuk.

Mindezt nem mentegetőzésképpen írtam le, hanem ténymegállapításként, jóval kevesebbet alkotok, kevés vers és kevés próza hagyja el tollamat. Most, egy rövid pillanatra megvilágosodtam, és rájöttem valamire, amit helyesnek tartok megosztani, olvassátok és érezzétek meg a mögötte lévő érzéseket.

Hogy vagy? 

Ez a kérdés századok óta velünk él, hogylétünk után tudakozódik elvben, a gyakorlatban viszont egy udvariassági formulává vált, a nyelvünk része lett, egy kis építőkő, talán felnőtté válásunk egy kis eleme. Ez a kérdés azt is mutatja, hogy akit kérdezünk, azzal a kapcsolatunk közelebbi, hiszen tegező viszonyban hangzik fel ez a kérdés, bát természetesen a magázódó formája is megvan a nyelvben, hogy van?

Általában ennek a kis építőkőnek a helye a nyelv bonyolult pagodájában a köszönés mögött helyezkedik el, két ember találkozik, ekkor köszöntik egymást és mindjárt fel is teszik ezt a kérdést, érdeklődve a másik fél állapota felől. Elsődleges célja ennek a kérdésnek a másik fél egészségügyi állapotának megtudakolása, kevésbé irányul a családi vagy pénzügyi állapotának kívánatos ismertetésére. És erre következik a kérdésre adandó válasz, aminek a helyes formája rövid úton ennyi: „Köszönöm, jól!” Ha ez a válasz elhangzik, akkor innen kezdve a társalgás szabadabbá válik, esetleg a kérdés megfordul és a másik fél kérdezi ugyanezt tőlünk, és mi ugyanezt a pozitív hatást keltő választ adjuk, és ekkor már rá lehet térni a bennünket ténylegesen érdeklő kérdésekre.

Ennek a kérdésnek fejlődéstörténete is van, emlékszem, általános iskolás koromban „proletárosítottuk” a kérdést, a nemesi y végződést a kispolgári i betűre változtattuk, és így „hogí vagí” lett belőle. De akkoriban már választ sem vártunk, hiszen gyerekek voltunk és nem tudtuk a konvenciókat. de a kérdés megmaradt, a rendszerváltás után is, tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez egy emberi, udvariassági eleme lett a kapcsolattartásnak.

Kitekintve a világba, azt látjuk, hogy ez a szokás nemzetközivé vált, és minden nyelv magába ölelte ezt a formát, legfeljebb a szavak különböznek, de a kérdés célja ugyanaz, hogy van, hogy létezik a másik fél. Az angolban ez a kérdés a bemutatkozási ceremóniának is része, kézfogás és neveink eldarálása  után jön az udvariassági formula: „Kedves Önnel találkozni, hogy van?” Mindeközben egy kis kölcsönös meghajlás is megtörténik. Ez az érdeklődés szó szerint a létezésére utal, how are you? Az erre való válasz kis építőköve pedig az, hogy finom, tehát jól vagyunk, köszönjük kérdését.

Más világokban megint csak másképp van ugyanez. A latin világokban a létezést a járás képessége határozhatja meg, a francia azt kérdezi, hogy „hogy megy Ön?”, amire a sztenderd válasz az, hogy jól. Ez a kérdés is elgondolkoztató, hogy csakis az egészségügyi állapotomra vonatkozik ez a kérdés, hiszen járni a társadalomban is lehet, ott is sikereket lehet elérni, vagy kudarcokba belefutni, az élet szerteágazó.

Van még egy érdekes leágazása a francia nyelvben ennek az érdeklődésnek, ami úgy szól, hogy „Az megy?” Ca va? Az erre adandó válasz kettéválik, és ezt imádjuk mi, magyarok, akik ismerjük valamelyest a nyelvet. Az egyszerű válasz megismételni a kérdést, ímmár igenlő formában, Az megy! Hogy mi is az az, azt már homály fedi, hogy az anyagi állapotunkat próbálja megtudakolni, vagy esetleg ennél pikánsabb a kérdés, miszerint birtokában vagyunk-e még a képességnek, hogy gyermekeket hozzunk létre, vagy hogy a munkánk jól halad-e, vagy akár mindez együttesen. És amit mi szeretünk magyarok, az a másik, pozitív válasz, hogy az gurul, folyik, működik, franciául Ca roule, melynek a magyar kiejtése egyszerűen az, hogy „szarul”. És ezt ki nem hagynánk.

A spanyol nyelvben egy kicsivel nagyobb a választék, mint ahogy a territórium, ahol ezt a nyelvet beszélik, is nagyobb, nevezetesen egy egész kontinensnyi. Az óhazában, Spanyolországban ugyancsak felfedezhető a hogy megy Ön, értelmezhető úgy is, hogy hogy megy Önnek, hogy mennek a dolgai, bár ennek kifejtése egyáltalán nem kívánatos, erre is csak az egyszerű „Jól!” válasz adható. Egy alkalommal feltettem ezt a kérdést egy spanyol ismerősömnek, hogy jársz? Erre az illető egy grimaszt vágott, és azt felelte, gondolom, nem azt várod, hogy azt mondjam, hogy a lábamon! Ezen persze mindketten nevettünk egyet és folytattuk a beszélgetést.

Van a spanyolban ennek a kérdésnek egy másik variációja, ami a magyarban is megvan, csak mi rettenetesen udvariatlannak tartjuk, ez pedig úgy szól, hogy „Mi van?” Dél-Amerikában ez eléggé elterjedt, mindenki használja, és a válasz is kötelező, jól! Helye ennek a formának is a köszönés után van, helló, mi van? Jól, jön a válasz és utána bármerre csavarható a szóvirágok halmaza. Argentínában volt szerencsém élni egy ideig, és ott is ugyanez volt a kérdés alakja, Helló, mi van? Ezt kérdezi boldog és boldogtalan, ez utóbbiból kicsivel több van, mint az elégedettekből, ez egy ilyen ország. Egyszer az irodaház liftjében tettem fel ezt a kérdést, amire a kérdezett komor arccal rám nézett és azt mondta: Most vagy azt mondom, hogy jól, vagy elmesélem! Erre persze nem került sor, de jó volt látni, hogy más népek is szenvednek a saját rossz beidegződéseiktől.

Nem lenne teljes a kitekintés, ha nem említeném meg a Brazíliai gyakorlatot, ott is létezik a hogy mégy kérdés, de ott megelőző csapásokat mérnek egymásra, és azt kérdezik: „Minden jó?” és erre a válasz ennek a kérdésnek a kijelentő módban való megismétlése, „Minden jó!” vagy „Minden jó, hála Istennek”. Ez egyébként a pozitív brazil életfelfogás rövid leképezése, mivel Braziliában tényleg ez az általános felfogás, holott a valóságban ettől azért egy kicsit távol vannak, de ilyen az alapfelfogás, és ez számomra sokkal szimpatikusabb volt, mint az állandó panaszkodás és sírás-rívás, ami a másik nagy, déli szomszédban alapvető.

A kérdés fejlődéstörténete napjainkban új értelmet kapott, a koronavírus támadásának idején. Ugyanis az udvariassági elemet felváltotta az aggódás, a félelem, hogy ismerősünk, barátunk, szeretteink sora hogy van, elkapta-e véletlenül ezt a rémes betegséget, és ha igen, hogy alakul a gyógyulása. Mert időközben, itt a második hullám során megtanultuk, hogy az egészségünk mekkora érték, melyet nagyon kell védenünk. Éppen ezért meg kell tennünk mindent, ami a mi kezünkben van, fertőtlenítés, gumikesztyű viselése, maszk használata, kézmosás hazaérkezés után. És mindezek ellenére is megkapható ez az átok, tehát a kérdésnek reneszánsza lett, és valódi érdeklődés övezi a kérdést, amikor feltesszük, és a remény, hogy barátunk, ismerősünk, szerettünk rendben van, és nem éppen az életéért küzd egy lélegeztető gépen, ahol már talán ráveti sötét árnyékát az elmúlás.

Éppen ezért ez a kérdés kibújt a sztereotípia unalmas formája alól, és egyre inkább örömmel és némi aggódással a hangunkban tesszük fel az örök kérdést: - Hogy vagy?